Életem rövid története:

Alulírott dr Zaupper Tamásné /sz: Czantleitner Irén/ 1952. augusztus 2-án születtem Ácson.
1974-ben üzemmérnöki diplomát szereztem a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán Budapesten.
1976. április 1-től 1989. július 13-ig a Győri Műszaki Főiskolán dolgoztam.
1989-ben kerültem a SZÜV Rt. Győri Területi Igazgatóságára, mint műszaki- és kereskedelmi irodavezető.
1994-ben szakközgazdász diplomát szereztem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola "Vállalkozás és marketing a kül- és belpiacon" szakán.
1998. május 15-től rokkantnyugdíjas vagyok.
Röviden ennyit tartok fontosnak elmondani szakmai múltamról.

Saját és családom betegségtörténetét tartom fontosnak elmondani, ami miatt én úgy döntöttem, hogy az életemet a betegtársak segítésének szentelem.

Bízom abban, hogy az utánunk jövő generációnak már nem kell félnie ettől a szörnyű betegségtől, de ha mégis, akkor azért másként éljék meg azt, amit nekünk kellett. A Rák lehet, hogy ma még nem minden esetben gyógyítható, de tudatosítani kellene az emberekben, hogy azért van remény. Nem minden esetben jelenti a véget. Valamennyire hit kérdése is.

Férjemet dr. Zaupper Tamást 1987. januárjában műtötték rosszindulatú tüdődaganattal. Már akkor átéltem minden szörnyűséget, amit ember átélhet egy ilyen diagnózis hallatán. Akkoriban még a gyógyulás érdekére hivatkozva az orvos tanácsára - magába zárva a szörnyű titkot - férjem elöl elhallgattam betegségét. Sajnos másfél év után, amikor az áttétek kialakultak az én feladatom lett az igazság feltárása is. A bűntudat még mindig bennem él, hogy ha a műtét után azonnal megpróbálhatta volna azokat az akkoriban ismert kiegészítő alternatív lehetőségeket, amiket csak a műtét után másfél évvel kezdtünk felkutatni vajon, hogyan alakult volna élete. Egyet tudok, amíg volt újabb és újabb esetleges lehetőség addig volt remény az életben maradáshoz. Így volt ez egészen halála napjáig, mert kerestük és kutattuk a lehetőségeket (ismerősöktől, barátoktól és betegséggel érintett emberektől). Sajnálatos módon 1990. novemberében meghalt. Itt maradtam egyedül két gyermekemmel, akik akkor 12 illetve 13 évesek voltak.

Felelős beosztásban csak a munkámnak és a gyermekeimnek szentelve életem azon vettem észre magamat, hogy 1997. áprilisában rosszindulatú emlődaganattal megműtöttek és átestem az ilyenkor szokásos sugár és kemoterápián. Átéltem mindent, amit ilyenkor egy ember (egy nő) átélhet. Egyedül, kopaszon, lelkileg összetörve és kétségbeesve kerestem a kiutat és a lehetőséget - mihez kezdjek majd 50 évesen rokkantnyugdíjasként.
Szerencsétlenségem közepette az volt a szerencsém, hogy a kórházban olyan emberrel feküdtem egy szobában, aki egyébként kórházi dolgozó volt.
Ágikától tudtam meg olyan információkat, amik segítettek nekem abban, hogy fel tudjam venni azokkal a betegtársakkal a kapcsolatot, akik nekem már a későbbiek során sokat segítettek. Az egészséges ember, aki nem érintett a betegséggel inkább eltávolodik, elzárkózik ilyenkor a beteg embertől. El sem tudják képzelni az egészséges emberek mekkora hibát követnek el önhibájukon kívül, mikor eltávolodnak bajba jutott beteg barátjuktól. Ilyenkor csak a betegtársakra lehet számítani.

Ezután jött a következő pofon az élettől.
1999. októberében édesanyámat műtötték rosszindulatú emlődaganattal.
Ekkor döbbentem rá arra, hogy én közben saját nyomorúságom árán kiképződtem segítő munkatársnak. Nem kellett ismerősöket betegségen átesett gyógyultakat felkeresni, hanem pontosan tudtam, mit kell tenni. Így édesanyám idejében került szakorvoshoz. Az én példámból tanulva nem esett kétségbe, hanem azonnal orvoshoz fordult. Azt hiszem, hogy nekem köszönheti azt is, hogy szinte lelki sérülés nélkül túlesett az egészen.
Ekkor döntöttük el betegtársammal Leéb Istvánnéval, hogy megszervezzük az Esély a Gyógyulásra Rákbetegek Győri Egyesületének megalakulását és működését. Az egyesület kéthetente tartott összejövetelt az ÁNTSZ előadótermében. Ez az összejöveteli lehetőség azonban kevésnek bizonyult.

2001. február 1-én Győrben a Rákóczi Ferenc u.10. szám alatt megnyitottuk Esély a Gyógyulásra Támaszadó Irodánkat. Az iroda segítő betegtársak közreműködésével működik hétfőn, kedden délelőtt 10 órától 14 óráig, szerda, csütörtök és pénteki napokon 13 órától 17 óráig.
Folyamatosan érkeznek hozzánk azok a betegek, akik most szembesülnek először a diagnózisukkal. Itt találkozhatnak azokkal, akik már évekkel ezelőtt átestek a testi és lelki megrázkódtatásokon. Most már sorstársi segítőként dolgoznak (egyenlőre társadalmi munkában) támaszadó irodánkban. Az elmúlt időszak igazolta, hogy sorstársi segítségre nagy szükség van. Amit az ember nem hisz el az orvosának (ebből a betegségből meg lehet gyógyulni), azt elhiszi egy gyógyult betegnek.
Ez alatt a rövid idő alatt is sokan kerestek már meg bennünket.
Közben elvégeztem Beáta Bishop pszichoterapeuta támaszadó tanfolyamát és mentáhigiénes, krízisintervenciós és szuicid prevenciós képzést, amit Dr. Varga Gábor pszichiáter tartott.
Úgy érzem, hogy a témában érintett szakemberek is támogatnak minket.
Sajnos a RÁKOS megbetegedést ma még halálos betegségként fogják fel az emberek. De mi tudjuk, hogy az idejében felfedezett és kezelt betegek meggyógyulhatnak. Bízunk abban, hogy a jövő generáció már csak gyógyítható betegségként ismeri majd a rákos betegséget.
Győr, 2006. május 19.

dr. Zaupper Tamásné
Esély a Gyógyulásra
Rákbetegek Győri Egyesület
elnöke